A  Kalevala

 

 

Febuár 28-át tekintik Kalevala-napnak, ugyanis 1835-ben Lönnrot Illés, a finnek Homérosza ettől a naptól keltezte a mű első kiadásának előszavát. A könyv azonban csak később került könyvárusi forgalomba. Első része 1835 karácsonyán, a második pedig 1836 március elején jelent meg. A svéd nyelvű finn értelmiség köreiben kezdetben nem örvendett nagy népszerűségnek. Az írók és tudósok figyeltek fel inkább rá, előbb szülőhazájában, majd a negyvenes években már külföldön is. 1841-ben fordította le svédre a finn nyelvész, Castren. A külföldiek közül pedig Grimm Jakab, a német nemzeti tudomány szellemóriása foglalkozott a finn népszellem e remek alkotásával. Müller Miksa a Kalevalát a homéroszi eposzokkal helyezte egy sorba. Steinthal, a hírneves német nyelvész csupán öt költeménynek adta meg a valódi hősköltemény nagy nevét. Ezek: az Iliász és az Odüsszeia, a Niebelungenlied, a Roland-ének és a Kalevala.

De essen néhány néhány szó Lönnrot Illésről, akinek a nevéhez fűződik ennek az alkotásnak a létrejötte. ő egy gyógyszerész, majd vidéki orvos, s végül a finn nyelv tanára volt a helszinki egyetemen. 1802-1884-ig terjedő élete a napi hivatás lelkiismeretes betöltése, és a finn néphagyományok megmentésének, valamint rendezésének munkájából állt. Svéd neve ellenére tősgyökeres finn volt. ősei zselléremberek voltak. Apja falusi szabó volt Sammati nevű községben, ahol még mindig áll az a szegényes faházikó, ahol nélkülözésekkel teli gyermekéveit töltötte. Egész életében szerény és kedves humora mindenkinek a szívét megnyerte. Bár ilymódon magánélete is példaképp ragyoghat nemzete előtt, de mégis igazi nagy emberré az a ritka, úgyszólván apostoli lelkület avatta őt, amely abban nyilvánult meg, hogy kora ifjúságától kezdve lankadatlanul, úgyszólván szenvedélyesen szerette népét és annak ősi hagyományait. Bár előtte is többen foglalkoztak a finn folklórkincsek gyűjtésével s némelyek már a XVIII. században működött Porthan óta felismerték azok mérhetetlen jelentőségét, de ő volt az első, aki nagy jelentőséget tulajdonított e hagyományoknak nemzete művelődésében. Az általa tíz hosszú vándorúton följegyzett népverseket, az úgynevezett runókat, a régebbi gyűjtemények anyagával kiegészítve, összefüggő elbeszélő költeménnyé fűzte egybe.

A Kalevala első kiadása 32 énekben 12078 sort tartalmazott, míg a második, az újabb gyűjtések eredményeivel kiegészített, és 1849-ben megjelent kiadás 50 runóból állt 22795 sorral, s így majdnem duplája az elsőnek. A Kalevala alatt ezt a második, bővített kiadást értjük.

A műnek leggyöngébb oldala a szerkezet. Steinthal szerint a világ eposzai szerkezetre nézve három csoportba oszthatók: vannak tökéletes szerkezetűek, amelyekben minden részlet szorosan egybefügg. Ilyenek a homéroszi költemények. Vannak továbbá olyanok, amelyeknek részei lazán függnek össze, de az egyetlen, kiemelkedő főhős személye mégis egységes képet rajzol elénk. Ilyen például a Niebelungenlied. Végül a harmadik csoportba azok tartoznak, amelyek tulajdonképpen keretes elbeszélések. Ezeket csak a nyelv, a verselés, meg az összes részen átvonuló népiesség kapcsolja össze. Ilyen mozaikmű a Kalevala. Kisebb ellentmondások is találhatók benne. De ezek csak Lönnrot munkájának a következményei. Neki nem volt szíve a különböző vidékekről származó történeteket megváltoztatni. Kisebb a szerkezet gyarlóságából eredő hiány, mint a népköltés szépségeinek megrontásából eredhető kár.

 

 

A történet

A mű tartalmát két fő részre - a főcselekményre és az epizódokra - oszthatjuk. A főcselekmény Vejnemöjnen és a szampo körül forog, s 33 éneket foglal magában. Ebben elmondják a világ keletkezése, Vejnemöjnen születését a levegő tündérétől, Ilmatartól, és az agg Vejnemöjnennek, a víz és az ének istenének házasodási terveit, illetve leányszerző kalandjait. Először Joukahainen lapp énekesnek a húgát, a gyönyörű Ainót akarja elvenni, kit bátyja váltságdíjul ígért oda az agg énekistennek, mivel az dalversenyben legyőzte őt, ám a leány nem akar a fiatalszívű agghoz menni, és sírva a tengerpartra megy, s a habokba vész. Erre Vejnemöjnen Északhon úrasszonyának, a boszorka Louhinak világszép lányát akarja megkérni. Elmegy Pohjolába, azaz Északhonba, de a lány kikosarazza, s inkább a közben odahívott ifjú Ilmarinennek, az "örökkovácsnak" nyújtja kezét, mivel ez elkészítette a boldogságot és szerencsét árasztó csodaszerkezetet, a szampót. Ilmarinen ifjú feleségét azonban kapzsisága és zsarnoksága miatt Kullervo vadállatokkal bosszúból széttépeti. Ekkor Ilmarinen, Vejnemöjnen, és a hozzájuk csatlakozott harmadik hős - Lemminkejnen - ismét Északhonba mennek, hogy a fiatalabbik lány kezét kérjék meg. Ez azonban egyikhez sem akar hozzámenni, s ezért a három hős visszarabolja a szampót, hajóra teszi, és kíséretükkel együtt hazaindul. Louhi varázsharcosaival utánuk röpül a tengeren, hogy a szampót visszavegye. Nagy harc keletkezik, melyben a csodaszerkezet darabokra zúzódik, s csak néhány töredéke vetődik Suomi partjaira, de ez is elég, hogy örök boldogságot és szerencsét árasszon az országra. Vejnemöjnen, miután az uralmat átadta a terjedő kereszténységnek, rézcsónakon a kéklő messzeségbe távozik, de búcsúzáskor megjósolja, hogy lesz még idő, midőn visszasóvárogják őt, a boldogító ősköltészet, dalművészet örök mesterét...

Ehhez a főcselekményhez számos epizód csatlakozik szorosabban vagy lazábban. E mellékesemények közül főképp Lemminkejnen szerelmi története és az említett Kullervo-történet magaslik ki.

A tartalomnak egyik fő érdekessége az eseményekhez fűződő ráolvasó igék, a loitsurunók, melyekben az ősi pogány elemek a kereszténység eszméivel keverednek. Íme egy kis ízelítő ezek szépségéről:

Vejnemöjnen csónakot ácsol, s munka közben fejszéjével súlyos sebet ejt a térdén. A vér ömlését nem tudja elállítani. Most a vérzáráshoz értő öreg táltoshoz megy,s ez

Keni Vejnemöjnent már most,

Gyógyítja a rosszuljártot.

Fölemelé szóra száját,

Megereszté mondókáját:

"Én nem mozgok én húsommal,

Teremtőmnek húsa mozgat,

Én nem forgok én erőmmel,

Alkotóm ereje forgat,

Én nem szólok ennen számmal,

Szólok Isten szája által;

Én nekem ha édes a szám,

Isten szája édesebb ám,

Én kezem ha szép is, bezzeg,

Teremtőm kezei szebbek..."

 

 

Itt következik a seb bekötözése:

"Kötésül Teremtőnk selyme,

Födésül Teremtőnk leple

Tökéletes térd fejire,

E hibátlan ujj hegyire!

őrizd immár, ékes Isten,

Óvjad, oh bizony teremtő,

Hogy baja nyomot se hagyjon,

Sebe sohase sajogjon!"

Vejnemöjnen meggyógyul, és hálát ad az Istennek:

"Ott vagyon kelte minden kegynek,

Erős oltalmak erednek

Mindig csak a magos mennyből

Mindenható Isten mellől...

Isten intézi a pályát,

Teremtőnk a vég szabályát,

Nem hatalma semmi hősnek,

Ereje bármily erősnek!"

 

(Vikár fordítása alapján)

A Kalevala költői értéke tehát nem a szerkezetben van, hamen a részeknek alaki és tartalmi szépségeiben, az egész művön áthaladó ősfinn hangulatban, a régi népélet üde, eleven rajzában. Szépségei között első helyen áll elénk leíró ereje. Ebben a tekintetben csak a homéroszi költemények ragyogó színekkel festett világa állja meg a versenyt a Kalevala mellett. Az előadás valóban epikai. Nincs benne semmi kapkodás, semmi drámai hézagosság. Az elbeszélés nyugodt, mély folyamhoz hasonlatosan hömpölyög tova, nem törődve azzal, hogy egyesek unalmasnak találhatják a hosszúra nyúlt, de mindig tartalmas előadást. A finn népénekesek nagy művészek voltak, s valóban műértő hallgatóságuk lehetett. Szinte magunk előtt látjuk a régi szálfaépület tágas termét, melynek falmenti padjain az áhítatosan figyelő hallgatók némán ülnek, míg a két népénekes egymással szemben letelepedve, kéz a kézben kannel, azaz citerakíséret mellett órák hosszat énekli zümmögő dalait az ősök tetteiről, a tündérek és varázslók bűvös hatalmáról.

E művészien részletező előadás alapján hozták létre a nagy finn képzőművészek, első helyen Gallén-Kallela Akszel, nagyszerű alkotásaikat, melyek az egyetemes művészettörténetben külön helyet biztosítanak a finn népies iránynak.

A naív eposzok sorában első helyen áll a Kaleval egy tekintetben. Ez a megindítóan mély érzelmesség. Telve van szebbnél-szebb, szívreható és lélekemelő családi történetekkel, valamint gyöngéd jelenetekkel, amelyek a szerelemnek, a barátságnak, az anyai szeretetnek, a szülőföldhöz való ragaszkodásnak megannyi fölmagasztalásai. Ilyen például: Vejnemöjnen szerelme Aino iránt, Kullervo és Lemminkejnen viszonya édesanyjához, de mindannyi fölött áll Lemminkejnen anyja, aki az alvilágba is leszáll fia után, s annak földarabolt testét összerakosgatja. Anyai szeretetének mindenható erejével új életre kelti őt. Feltűnően nemes vonása a kalevalai hősöknek a humanizmus. A finn népköltésben sehol sem találkozunk oly kegyetlen, barbár jelenetekkel, mint az indogermán költészetben. Így a germán hősmondákban előfordult az úgynevezett "sas-rajzolás", mely abban állt, hogy az élő hadifogoly bordáit kitépve, azokat hátán egybekötötték, mintha szárnya lenne, az elesett ellenség vérét megitták, húsát felfalták. Homérosznál a görögök az elesett ellenség testét meghurcolták a sárban és piszokban, vagy a farkasok és keselyűk elé vetették.

A gyöngédség megnyilatkozása az is, hogy a finn hősök a szeretett nőket, különösen a fiatal leányokat szebbnél-szebb nevekkel, virágok és madarak elnevezéseivel illetik, éppúgy, mint a magyar népdalok. Általában a finn népversekben a természet tárgyai érző, beszélő lények. E körbe tartozik a "csónak panasza" nevű gyönyörű kalevalai epizód.

E szépségekhez hozzá kell még venni a nyelv ritka gazdagságát és a verselés kifinomult tökélyét. A finn nyelvnek magánhangzókban való bősége, s azok elhelyezkedésének játszi változatossága páratlan, s a finnt a világ legszebb nyelveinek sorába emeli. Csakis ilyen nyelven keletkezhetett oly finom tökéletességű vers, mint a runometrum, azaz runomitta, amint a kalevalai verssort nevezik. A runoversnek legrégibb és legfontosabb tulajdonsága a párhuzamos gondolatritmus, amelyben a verssor tartalmát a következő sor megismétli, de más szavakkal. Ez a tulajdonság a Szentírás és a Rigvéda énekein kívül sehol sem található olyan bőségben, mint a finn, az észt, és a vogul-osztják népköltésben. Nem kevésbé fontos esztétikai eszköze a finn és észt verseknek a tökéletesen kifejlett kezdőrím és mássalhangzórím. Minden versnek leglényegesebb tulajdonsága a hangbeli ritmus.

 

Hatása

A különböző népek egytől-egyig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak a finn népköltés hatásáról,amely folyton növekszik, és azt eredményezi, hogy mind többen és többen foglalkoznak ez eposz átültetésével. Ma már alig van művelt nemzet, amelynek nyelvén ne volna olvasható a Kalevala. Tizennyolc nyelvre fordították le ezt a művet, némelyikre több ízben is. Nálunk, magyaroknál, már 1871-ben megjelent a teljes Kalevala Barna Ferdinánd fordításában. Nem mondhatjuk, hogy silány munka volt, de az eredetinek népies szépségétől távol maradt. Egészen más újabb Kalevala-fordításunk, melyet Vikár Béla készített, és amely 1909-ben látott napvilágot az Akadémia kiadásában. Ez a fordítás mind hűségre, mind szépségre nézve első helyen áll, mivel nemcsak a verselés tökélye, hanem a magyar nyelv természete is közel áll a finn eredetihez.

Hatása a művészet, a költészet, a tudomány, sőt, a nevelés és a közélet terén is szembeszökő. Sajátszerű, hogy a finneknél előlször nem az irodalom, hanem a képzőművészet terén jelentkezett ez. Abban az időben ugyanis, midőn ez az alkotás napvilágot látott, a finn műirodalom még alig létezett. A nép nem olvasott, a művelt osztály nyelve pedig kizárólag a svéd volt. A festők már 1851 óta foglalkoznak kalevalai tárgyak feldolgozásával. Legnagyobb volt ezen a téren Gallen-Kallela Akszel. Zenében Sibelius, Launis és Kuula kompozícióira kell utalnunk. A szobrászatban szintén jeles kalevalai tehetségek merülnek fel, mint például a magyarul is beszélő Alpo Sailo. A költészetben, mióta a finn nyelv diadalra jutott, a jeles költők egész sora mutatja a Kalevala hatását Kivi Elek Kullervójának megjelenése óta. A világraszóló finn folklórtudomány pedig éppenséggel a Kalevalával való foglalkozásnak köszönheti létét. A legkimagaslóbb nevek e téren: Julius és Kaarle Krohn, Antti Aarne és Uno Harva.

 

Megyesi Viktória 

  

 

 

 

 

A  NAGY  SZOLNOKI  KALEVALA  METSZET  KIÁLLÍTÁSA

 

A kiállítás megtekintése után a látottak gondolatokat indítottak el bennem. Bár nem tudtam elmenni az iskolánkban rendezett Kalevala-előadásra - amit most is sajnálok - , mégis megérintett a képek hangulata és mondanivalója. Valami elemi erő tükröződött rajtuk, valószínűleg a technika miatt, amivel készültek. De a mondanivalójuk sem szokványos.

Különösen három kép fogott meg. Az egyik a legelső. Ezen a történet főhősének, Vejnemöjnennek, a születését láthatjuk. A folyamat a fantázia szüleménye:

"Szél a szűzet megszerette, tenger teherbe ejtette."

A képen az anyát láthatjuk Vejnemöjnennel a hasában. Fölötte a tenger istene. Testrészek összekapcsolás nélkül. Csak sejthetjük, hogy az a kéz a tenger istenéhez tartozik. A művész a főhős születésével a világ létrehozását kapcsolja össze. Megjelennek a csillagok, és a Hold is. Alul a szárazföld és a tenger válik szét.

A másik képen Vejnemöjnen a tudományra tanítja az embereket. A fémeket (acél, vas) a három őselemből állítja elő. A kép hármas tagolódású, de nem egymásra helyezi a művész a három világot. Az Alvilág lent, középen van, felette az égiek. Mi, halandók, közöttük és mellettük vagyunk. A kép másik felén a kovácsnak öltözött Vejnemöjnent láthatjuk. Mögötte tűzszimbólum van, az értelem lángja. A kép bal oldalán stilizált tájkép néhány díszítő motívummal zárja a történetet.

A harmadik kép az aláírt szöveggel egy kicsit ellentmondásban áll. Talán ez adja meg az érdekességét. A szöveg szerint Pohjola úrnője éppen most közli Lemminkejnennel, hogy nem adja neki a lányát, amíg az el nem hozza Hísz szántójáról Hísz szarvasát. A képen pedig a fiú már megtette ezt. Mellette menyasszonyi ruhában látható a lány. A háttérben egy pohjolai életkép van. Erdő fenyőfákkal, faház, és barlang. Az anyóst egy fatestű lénynek ábrázolja a művész. Kezében valószínűleg sodrófa, Ez a kép legmodernebb motívuma, mert a mai anyósfelfogásra emlékeztet.

Valójában valamennyi kép tetszett, annak ellenére, hogy nem voltak színesek. A fekete, fehér, és árnyalataik hűen tükrözik a mondanivaló súlyosságát.

 

Megyesi Viktória