VEKERDY TAMÁS

A tanítás tanulása?

Szubjektív széljegyzetek

 

Hogy is mondta Mérei tanár úr?
– Vegyétek tudomásul, hogy a pszichológusi pályán kevés az ember sikerélménye.
Hogy-hogy?
És ha az ember esetleg “jó” pszichológus? (Ha van ilyen...)
Akkor is.
Mert a “gyógyultak” eltűnnek, felszívódnak. Nem tudhatjuk meg, mi lett velük.
De a kudarcos esetek visszajárnak. (És esetleg szemrehányást tesznek.) Hol testi valójukban is, hol úgy, hogy csak bennünk “kísértenek”.

Németh László, aki nem csak maga próbálta ki a tanári pályát, hanem apja sok évtizedes tanári tapasztalatából is okult, merített, azt írja valahol, hogy az, hogy az iskola – és benne a tanár – milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. A tanár nem is tudja – fogalma sincs –, hogy mikor hat igazán a növendékre, egy gesztussal, egy szóval, odavetett tréfás félmondattal. A jó tanár találkozik egykori diákjával – már alig emlékszik rá –, és a diák lelkendezve emlékezteti egy aprócska eseményre, útmutatásra, folyosón elhangzott kiszólásra, amelyik az ű élete alakulásában számára sorsdöntű szerepet játszott. De hiába az emlékeztetés, a tanár a mondottakat nem tudja felidézni.

Rudolf Steiner 1920 szeptemberében négy elűadást tart a stuttgarti Waldorf-iskola tanárainak. (Ez a Waldorf-iskola második tanéve.) Ebben többek között arról is beszél, hogy ha a tanár tökéletesen elégedett magával – biztos lehet benne, hogy valamit rosszul csinál. Ha ellenben folyton érzi, hogy a dolog az osztályban mindig éppen keletkezűben, mozgásban van és így természetesen nem lezárt, nem tökéletes – de viszont élű – akkor feltehetűleg jól fog tanítani. Izgalmak, csalódások nem elkerülhetűk ezen a pályán. Egy bizonyos nemes szkepszis és belsű szerénység kellene, hogy felvértezzen minket.

Mind e fentiekben – azt hiszem – a pszichológus és a tanár közös cipűben jár. Szenvedések – sűt: rettegések – e pályákon sem elkerülhetűek, mint ahogy semmi olyan tevékenységben, amikor a “semmibűl” hozunk elű valamit (divatos szóval: kreatívak vagyunk).

Persze aki csak szenved és retteg, aki nem szereti és élvezi is amit csinál, az nem jó helyen van, annak sürgűsen pályát kell változtatnia (vagy módosítania) a maga és a gyerekek érdekében.

Alapvetű tévedés, hogy a tanár tevékenységének leghatékonyabb – vagy csak hatékony – része valamiféle tartalom közvetítése. A totalitárius államok ideológiai alapon kontraszelektálják tanáraikat, hogy aztán azok ilyen vagy olyan agyrémet (mint törvénnyé emelt, tantervekben megszabott tartalmat) közvetítsenek. Az iskola kibírhatatlanná válik.

A jó iskolában a “tartalom” csak eszköz, mediátor, mely lehetűvé teszi, hogy két személyiség – a tanár és a diák – egy semleges területen találkozzék. És ebbűl a találkozásból – ennek ihletett pillanataiból – fény vetül a világra és/vagy az emberre, látszólag egy részjelenségre a nagy egészbűl. De ilyenkor a részben is az egész sejlik föl, és a tanári személyiség orientálóvá lesz (bármilyen furcsa: függetlenül attól, hogy esetleg téved-e valamelyik állításának adataiban).

Mert nem azzal hatunk, amit tanítunk, hanem azzal, akik vagyunk – akivé lettünk magunkon végzett munkánk során éppen eddig a pillanatig –, és azzal, ahogyan vagyunk, létezünk, benne élünk a világban, környezetünkben, ahogy a folyosón megyünk (a tempónk, a tartásunk) figyelű vagy messze (magunkba) tekintű szemmel, ahogy köszönünk, vagy éppenséggel ahogy elhallgatunk az órán, elgondolkozva. Csupa olyan dolog a legfontosabb, amit nem lehet megtanulni és betanulni, ami ott helyben, a pillanatban születik meg. Valódi együttérzés, humor – válasz ki nem mondott gondolatokra; csupa improvizáció, ami ihlet, intuíció nélkül elképzelhetetlen.

Másfelűl az iskolai – és a rendelűi – hétköznapok mindennek ellene dolgoznak. Rettenetesen fárasztóak. Az elsű védekezés a rutin. De a rutin azt a kevés örömünket is elveszi – azt a maradék kevés életet is kiszippantja a dologból – ami még megmaradt volna. A rutin kiszikkaszt. Elűáll a jellegzetes pedagógus betegség – állapot –, a kiégés. Néhány év után pihenni kellene, váltani kellene; a hatodik évet követhetné a hetedik “szombati év”, mint szerencsés nyugati kollégák esetében... És persze folyamatosan szükség volna arra a regenerációra, amit egy normális középosztálybeli lét (és fizetés) biztosíthatna. Amikor az ember családjával együtt egy állásból tűrhetűen, tisztességesen meg tud élni s a tanárnak néhány délelűtti órája után maradna ideje a regenerációra, a sétára, írásra, olvasásra, vagy amire éppen fordítani akarja ezt az idejét. (De nem pénzkeresetre!) Ne feledjük el: Szerb Antal középiskolai tanár volt s emellett mégis volt ideje arra, hogy emberi módon éljen és alkosson (Nem egyetlen példa.)

Manapság viszont vannak az ügyes fiúk, akik elmenekülnek a mai tanári pálya űrlű szorításából – esetleg kutatónak, hivatalnoknak, hogy aztán onnan (kellű távolságban a gyerekektűl) megszabják, hogy a szegény ottmaradt tanárnak mit és hogyan is kell csinálnia. (Igazolva a Shaw-i mondást: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, aki tanítani sem tudja, irányítja.)

Sztanyiszlavszkijtól Steinerig sokan mondták el, hogy ahol egyik ember a másikra hat, ott mindig imponderábiliákról – megmérhetetlen dolgokról, méréssel megragadhatatlan dolgokról – van szó.

Mit is kellene tanulni a tanárnak – vagy a leendű tanárnak? – hogy ezekben az imponderábiliákban némileg tájékozottan és hatékonyan, netán sikeresen mozogjon?

Esetleg pedagógiát?

Elűbb idézett elűadássorozatában – melynek az utókor a Meditatív módon feldolgozott emberismeret címet adta – Steiner megkérdezi hallgatóit: el tudnak-e képzelni egy festűt, aki esztétikakönyvbűl próbálja kiolvasni, hogy mit is kellene festenie és hogyan. Erre a festűre hasonlítana az a tanár, aki a pedagógiából szeretné megtudni, hogy mit is kell csinálnia az iskolában a gyerekekkel – hogyan kell, hogyan lehetséges léteznie közöttük.

A színek, az anyagok és a technikák tanulmányozása már közelebb vinné a festűt feladatához – persze az eredményt senki nem garantálhatja.
A gyerek élettani, lélektani, antropológiai tanulmányozása a tanárt is közelebb viheti feladatának megoldásához.
Aztán: az eszközök...
A tanár eszköze nem az írásvetítű, netán a tankönyv, vagy pláne tanmenet, tanterv...
Nem.
A tanár eszköze: saját személyisége.
Ez az, amivel hat.
Ezért: önismeretre kellene szert tennie – s az önismeretet követű sajátos önuralomra, bánni tudásra saját indulataival, rokon- és ellenszenveivel.
(A valódi önismerethez megint csak: humor is kell.)
De hát hogyan is tehetünk szert önismeretre?
Járjunk el valamiféle kurzusra, szabad interakciós és egyéb csoportokba, tréningekre? Hm. Persze. Lehet, de: vigyázat, ezek is átverhetnek – pontosabban: az ember olyan ügyes, hogy akkor is be tudja csapni magát, ha “szakértű vezetűk” próbálják (látszólag sikeresen) önismerethez segíteni.

Manapság Európában – mondjuk inkább Eur-Amerikában, de talán azt is mondhatnánk: földkerekségszerte – nem bízhatjuk többé magunkat másokra, mesterekre, gurukra teljes egészében. Ha ezt tesszük, ez mindig csak menekülésnek fog bizonyulni, és jaj nekünk – és jaj tanítványainknak – ha valamelyik izmus vagy zófia neofita (s így elviselhetetlenül túlbuzgó) híveivé válunk.

Én úgy gondolom, hogy a modern ember a maga autonómiájának kimunkálására – kikovácsolására – hivatott. Ez mindenkire egyformán érvényes, de megléte vagy hiánya kiáltóan jelentkezik ott, ahol úgy lépünk emberek elé, hogy ki vannak szolgáltatva hatásunknak – mi pedig ki vagyunk szolgáltatva az ű elfogadásuknak vagy elutasításuknak… (Legszívesebben azt mondatnám: űrizkedjünk azoktól a magukkal ragadó mesterektűl, akik igényt tartanak rajongóikra, azaz szívesen formálnak rajongó tanítványi kört maguk köré; és űrizkedjünk azoktól a tanítványoktól, akik rajongóinkká akarnak válni. – Mindez persze nem a gyerekekre – és közülük is kiváltképpen a kamaszokra – vonatkozik, hanem felnőttek közötti viszonylatokra, hiszen most azt próbáljuk kideríteni, hogy a tanárnak kitől és mit is kellene tanulnia.)

Hát akkor?

Közelebb vihet minket önmagukhoz – és a tanári mesterséghez – minden olyan tevékenység, amelyben készségünket, jártasságunkat kipróbálhatjuk, próbára tehetjük és netán fejleszthetjük (még akkor is, ha éppenséggel “semmi tehetségünk” nincs is az adott dologhoz!). A művészetek, a kézműves tevékenységek, netán a – nem versenyszerű! – sportok; vagy egy egyszerű tűzrakás, ruhaszabás, sátorverés, főzés... Sorolhatnám.

Mindezekben – indirekt módon – megtapasztalhatjuk magunkat. És közelebb juthatunk azokhoz a bennünk élő mélyebb és magasabb erőkhöz, amelyek táplálják és megvilágítják autonómiánkat, amelyek nélkül nincs eleven, magát a világot is átjáró áramokkal összekötő személyiség, és nincs sikeresen végzett hatékony munka.

E fenti listát persze még nagyon hosszan folytathatnánk. A naplóírás, az odafigyelés saját álmaink képi nyelvére, a színjátszás – vagy akár a regényolvasás... Láthatjuk, számtalan olyan tevékenység is akad, amelyik a magányban is végezhető (és mégis kivezet ebből a magányból).

Végül is: milyen a jó tanár?
A jó tanár nagyon sokféle lehet.
Ahányféle ember van, annyiféle.
Jó tanár volt az öreg Naso – ha jól emlékszem – Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-jában. (Mintha még Karácsony Sándor is szólna róla; vagy valamelyik későbbi kollégájáról.) Jó tanár lehet, aki látszólag kelletlenül jön be az órára, mormog, csapkod, teher neki, hogy ilyen kis sületlen bikficekkel kell az időt töltenie, de közben minden pórusából patakzik a latin nyelv s az osztályban megelevenednek a hajdanvolt auktorok és magukkal sodorják a gyerekeket…

És ennyiben, úgy látszik, a “tartalom” is számít, legalábbis, ami a kikezdhetetlen szakmai tudást illeti. (Ez a szakmai tudás persze egészen más a nyolc-tízévesek, mint mondjuk a tizenöt-tizenhét évesek esetében. A nyolc-tízévesek esetében ez a tudás a gyerekekre és a velük való kapcsolat módjára vonatkozik, s csak így – e tudáson át – tud közvetíteni bármiféle tartalmat, míg a tizenöt-tizenhat évesek esetében éppenséggel a szakmai tartalom nyomul előtérbe és hordozza az azt közvetítő személyiséget.)

Tanulhatjuk-e hát a tanítást?
Nagyon sok részmozzanatában – szakmai, didaktikai, metodikai részletében (nagy óvatossággal!) – mind e fentiek ellenére: igen.
De lényegét illetően direkt módon nem, csak a fent vázolt kerülőutakon.
Mert a tanítás igazán hatékony részében nem ismeretek átadása, hanem nevelés, orientálás a világban – vagy ennek ellenkezője: dezorientálás és támadás a természetes fejlődés ellen.

C.G. Jung civilizációnk egyik alapproblémájának nevezi, hogy neveletlen felnőttek próbálják nevelni az újabb generációkat.
A tanári munkára való felkészülés nem képzelhető el önnevelés nélkül.
És: ezzel a dologgal soha nem lehetünk készen.
Ha tanítunk, a folytonos keletkezés folyamatában állunk – mint erre Steiner szavaival utaltam – és ebben a folyamatban mindnyájan benne vagyunk tanítványainkkal és a köztünk levő és minket környező világgal együtt.
Nem csak részesei, hanem együttes munkálói is vagyunk ennek a teremtődésnek.
És ha magunkra figyelünk, érezni fogjuk, hogy mikor visszük jó, és mikor rossz irányba a dolgot.
És éppen ehhez van szükségünk – ehhez a belső figyelemhez – a szabadságra.
Aki kívülről próbálja megszabni, hogy mi történjen gyerek és tanár között az iskolában, az a valódi hatékonyságban való járatlanságáról tesz bizonyságot – és arról, hogy képtelen az emberi imponderábiliák érzékelésére.